Mit adhatunk a gyermekünknek, amit a képernyő nem tud?
Vannak élmények, amelyeket nem lehet letölteni. Csak együtt átélni...
Nem szeretnék a képernyők ellen beszélni.
A gyerekeink ebben a világban nőnek fel, és a telefon, a tablet vagy a számítógép sok mindenre jó.
Tanulnak, játszanak, kapcsolatot tartanak, felfedeznek rajtuk keresztül egy olyan világot, ami nekünk gyerekkorunkban még nem létezett.
De van valami, amit a képernyő nem tud megadni.
Az erdőt.
Amikor egy gyerekkel belépünk az erdőbe, hirtelen nincs minden előre kitalálva.
Nem tudjuk pontosan, mi lesz a következő kanyar után.
Lehet, hogy találunk egy különös formájú fát, egy békát, egy patakot vagy egy régi, kidőlt törzset.
És persze jönnek a kérdések.
„Ez milyen bogár?”
„Hová vezet ez az ösvény?”
„Miért nő itt ennyi moha?”
Néha pedig nincs kérdés. Csak megyünk.
Aztán egyszer csak ott van egy bot az út szélén, és a botból kard lesz.
A kidőlt fa akadálypálya.
A kövek között pedig valami titkos világ kezdődik.
Ehhez nem kell külön játék.
Elég egy erdő és egy gyerek, aki még tudja, hogyan kell használni a képzeletét.
És lehet, hogy egy idő után elhangzik az is:
„Unatkozom.”
Talán ilyenkor nem baj, ha nem történik azonnal valami.
Mert az unalomból néha megszületik a játék.
A gyerek elkezd körülnézni, kitalál valamit, megfigyel egy apró élőlényt, keres egy érdekes követ, és észrevétlenül újra elfoglalja magát.
Mi pedig csak megyünk mellette.
Közben talán mi is lassabbak leszünk.
Észrevesszük a madár hangját.
A levelek mozgását.
A sáros ösvényt a cipőnk alatt.
Egy apró nyomot, amely mellett máskor gondolkodás nélkül elsétálnánk.
És egyszer csak rájövünk, hogy nemcsak a gyerekünk fedez fel valamit.
Mi is.
Talán emlékezni kezdünk arra, milyen volt gyerekként egy erdőben járni.
Amikor egy bot még kard volt, egy nagyobb kő pedig vár.
Amikor nem kellett minden percet kitölteni valamivel.
Amikor elég volt kíváncsinak lenni.
Talán ezért érdemes időnként elvinni a gyerekeket túrázni.
Nem azért, hogy teljesítsenek.
Nem azért, hogy minél hosszabb utat tegyenek meg.
És nem is azért, hogy egy újabb programot kipipáljunk a hétvégén.
Hanem azért, hogy legyen néhány órájuk, amikor ők fedezhetik fel a világot.
És nekünk is.
Mert lehet, hogy évekkel később nem arra fognak emlékezni, milyen játékot játszottak azon a délutánon.
Hanem arra, hogy együtt mentünk egy erdei ösvényen.
Hogy volt egy nagy pocsolya.
Hogy elfáradtak.
Hogy nevettünk.
Hogy találtunk valami érdekeset.
És hogy azon a néhány órán nem kellett sehova sietnünk.
Vannak dolgok, amelyeket nem lehet képernyőn megmutatni.
Csak együtt átélni...
Baráti Üdvözlettel
Hajdó Zsolt
Hírlevél