Kifogás vagy valóság? Az elméd mesterterve, hogy távol tartson attól, ami igazán éltet…

 

Miért nem indulsz el az erdőbe? A válasz mélyebben van, mint gondolnád!

 

 

 

Tudom, mire gondolsz ilyenkor...

 

Tudom, mert már én is elhittem magamnak.

 

Hogy nincs időd.

 

Hogy most fontosabb dolgaid vannak.

 

Hogy majd holnap. Vagy jövő héten.

 

Hogy nincs kivel menni.

 

Hogy nincs felszerelésed.

 

Hogy nem vagy olyan sportos.

 

Hogy fájni fog a lábad. Hogy sok a dolgod.

 

Hogy előbb rendbe kell tenned az életed.

 

De ezek csak a felszín. A díszletek.

 

Az elme remekbe szabott művei.

 

A félelem takarója

 

A valós ok alattuk van. Csendben, elrejtve.

 

Félelem. Kényelmetlenség. Lustaság. Önbizalomhiány.

 

Egy halk, de annál makacsabb kis hang, ami azt suttogja:

 

"Ne mozdulj. Ne kockáztass. Maradj a megszokottban."

 

Az elméd nem ellenség.

 

Csak nem akarja, hogy fáradj.

 

Hogy elhasználj kicsit több energiát.

 

Mert az évmilliós programja ez: élj túl, bármi áron. Akkor is, ha közben megfájdul a lelked.

 

A tested mozgásra született

 

A testednek folyamatos mozgásra van szüksége.

 

A lelkednek kapcsolódásra.

 

A lényed vágyik a fákra, a földre, az élő, lélegző világra.

 

De az elméd azt mondja: nem most. Majd.

 

Csakhogy az "egyszer" sosem jön el magától.

 

Az elme trükkjei

 

Kifogásokat gyártani kreatív művészet.

 

És az elméd mester ebben.

 

Minden indok logikusnak hangzik, meggyőző, mint egy meleg takaró, amiben meg lehet húzódni.

 

De tudd: ez csak álruha.

 

Ravasz álcája annak, amit nem mersz megnézni.

 

A félelemnek, hogy valami megváltozik. Hogy valamit már nem lehet ugyanott folytatni.

 

A tested jelez. Fáradékonyság, fájdalom, feszültség.

 

A lelked is: nyugtalanság, törékeny öröm, belső üresség. Pedig nem vagy beteg.

 

Csak távol vagy attól, ami éltetne.

 

Az erdő nem program. Kapu.

 

Az erdőben nem csak fák vannak.

 

Nem csak ösvények.

 

Nem egy "program" vagy túracél.

 

Hanem egy kapu.

 

Egy szó nélkül hívó, ölelő, helyreállító jelenlét.

 

A fák nem szólnak bele az életedbe.

 

Csak ott vannak. Támogatnak. Lassan, csendben, biztosan.

 

De amíg nem mész oda, amíg nem lépsz be, nem érzed meg.

 

Nem fog jönni helyetted senki.

 

Nem lesz "tökéletes idő".

 

Nem lesz teljes felszerelésed.

 

Nem fog az elme hirtelen meggyőzni. Mert nem ő akarja.

 

A lelked az, aki menni akar.

 

A lelked ébredése

 

Ő az, aki ébred.

 

A test mozgást akar. A lélek kapcsolódást.

 

A Föld pedig haza hív...

 

Egy tökéletlen cipőben, fáradtan, keveset aludva is el lehet indulni.

 

Mert a legnagyobb fájdalom nem az izomláz, hanem az, ha évekig nem élted az életed.

 

A végére nem ér senki helyetted

 

A legnagyobb veszteség az, amit meg se éltél.

 

Az erdő türelemmel vár. Ott van a közeledben.

 

Egy erdőszél, egy domb, egy mező, egy ösvény.

 

A választásod mindent eldönt

 

Képzeld el, milyen lenne holnap reggel úgy ébredni, hogy végre megtetted.

 

Kimentél.

 

Végigsétáltál az ösvényen.

 

Lélegeztél. Hallgattál. Mozdultál. Nevettél.

 

Megérkeztél — önmagadhoz.

 

Nem kell tökéletesnek lennie. Nem kell hosszúnak lennie. Csak valóságosnak.

 

És ha egyszer valóságossá válik, onnantól nincs visszaút a feledésbe.

 

Mert megérzed, hogy mi az, ami igazán éltet.

 

És tudni fogod: nem a kifogásaid vagy.

 

Hanem az az ember, aki képes volt átlépni rajtuk.

 

Talán ma van az a nap amikor nem hallgatsz tovább az elmédre.

 

És ez mindent megváltoztat.

 

Többé nem fogod elhinni, hogy nincs időd elindulni.

 

 

Baráti Üdvözlettel

 

Hajdó Zsolt